Látnivalók

Rozália Giletus herceg felesége volt. A rege a következő: az istenfélő Giletus herceg háborúba indult. Távolléte idejére feleségére bízta birtokát és jobbágyait. A kegyetlen asszony annyira sanyargatta őket - többeket a fraknói vár fekete tornyába záratott -, hogy amikor az uraság hazatért, bepanaszolták. Az így tudomására jutott gazságokat a herceg a tiszteletére rendezett lakomán úgy mondta el, mintha idegen személyről hallotta volna. Mit érdemel az ilyen asszony? – kérdezte feleségét. Rozália válaszolt, kimondva ezzel saját halálos ítéletét. A legmélyebb kútba bocsátották, ahol a hetedik napon éhenhalt. Szelleme éjjelenként megjelent a fekete torony körül, mígnem a herceg, kiengesztelésére, kápolnát nem építtetett a környék legmagasabb pontjára.
Ezzel szemben a valóság a következő: Fraknó várától nyolc kilométerre, a gerincre épült Neustift a. d. Rosalia (Újtelek), a 16. században. A község mellett áll - egy korábbi faépítmény helyén - 1670 óta a búcsújáró templom, természetesen nem a gonosz asszony, hanem Szent Rozália tiszteletére. Az alapító: gróf Esterházy Pál. Az eredeti berendezés fekete-arany díszítésű. A főoltár fülkéjében a szent, mellette két oldalt Remete Szent Pál és Remete Szent Antal. És még más szentek is. A kilátás mindenfelé csodálatos - állapítja meg még 1911-ben Thirring Gusztáv. A mai útikalauz nem említi. Sopronból mindenesetre nagyon jól látható, szép időben, a gerincet koronázó fenyőcsoport, s a 746 m-es hegy előtt, fele magasságban, Fraknó vára. Ha igazán tiszta az idő, akkor persze teljes szépségében ragyog a látvány hátterében a Schneeberg is.
A Rozália út 1927-ben kapta a nevét, azért választva ezt a nevet, hogy emlékeztesse az arra járókat, az ott lakókat, meddig is ért valamikor Sopron vármegye. Mert a Rozália-kápolnánál volt az országhatár.
Mészverem. Heimler Károly munkájában, a Sopron topográfiájában (1936), az olvasható a Kuruc-domb északkeleti végéről, hogy azon a vidéken "ma is" mészégető van. Ez az adat az 1935. december 31-i állapotot rögzíti. A kisgyűlés névadó határozata előző év tavaszán kelt. A dombtetőről, a Thököly tértől induló kiépítetlen út mentén akkor még csak két kis családi ház állt. Most már tele van építve a domboldal, s csak a táblán van nyoma a mészégetőnek. Mollay írja a Soproni Szemlében, hogy a középkor folyamán három mészégető működött a várostól északra levő területeken. (Az első a 14. századtól 1470-ig üzemelt, a másik kettő, nagyjából egy időben, a török betörésekig). Ezeket kőművesmesterek bérelték a tanácstól, s velük nemcsak a helyi szükségleteket elégítették ki, hanem a környék falvaiba is adtak el égetett meszet a szaporodó építkezésekhez. A kisebb mészégető Rákos déli határa és a vizes fertői rétek sarkában volt (Felberbrunn). A nagyobbik a Tómalom közelében. Egy harmadikról 1403-ban írnak. Ez a Dudlesz-erdőben épült fel.
Környékünkön nemcsak agyagot találtak a téglavetéshez, köveket alapozáshoz, sőt kőfaragómunkához, hanem meszet is, habarcshoz, vakolathoz, meszeléshez. Folyt a fehér homok és kavics bányászása is. Márvánnyal és különleges minőségű faanyaggal nem szolgálhatott a környék. Őseink az előbbiért akár Kis Ázsiáig is elmentek; példa rá a capitoliumi triász. Szakál Ernő vizsgálódásai szerint onnan szállították már készen Scarbantiába. Nagyobb részt vízen, a végén tengelyen.